Bálint Péter - Csendes utazó

Csendes utazó I. : Útnak indulás…


Egy érzés tombol bennem szüntelen,
Mit elárulni - bevallom - félek;
Ez, mit tudatom óvni kénytelen,
Ez lesz minden, mit magammal viszek.

Tényként beszélni róla oly nehéz,
Biz´ én erre már képtelen vagyok.
Tudat felhasad, megremeg a kéz,
S mélyre rántanak a letűnt Nagyok.

Azt a gondolatot emésztem még,
Amit felednem soha nem szabad.
Messze felettem vár énrám az ég.
Csak az idő jár, és a gond marad.

Egy érzés leránt mélyen magamba!
Egész a kéregig… Le a mélybe!
A hang sem jut égető szavamba,
S érzem, annak lassan nincs esélye,

Hogy a szavam elérjen az égig,
Tűzakaratom lángerejével.
Gyenge vagyok életem végéig,
S küzdök az erősek erejével.

Ha eljutna a hang még szavamba,
Legyűrne minden akadályt.
A tér és az idő átszakadna,
Ezzel feldöntene minden szabályt,

Majd kirántana engem a mélyből.
Ezzel érne véget ez az álom.
Kijutnék a harag tengeréből,
Így okoznám a saját halálom…

Torkomból az enyészet hangja szól,
Erőmhöz tudásom még nem elég:
Keveset tudok a lélek hatalmáról,
De tudom, engem még vár fenn az ég…

Ezért inkább csak gyalog indulok,
Némán, hosszú utam vége felé.
Az úthoz bár túl keveset tudok,
Az arcomat tartom az ég felé.

Egy érzés még tombol bennem folyton.
Az az Egy, miben örökkön hiszek.
Felelősség lesz társam az úton,
S benne minden, mit magammal viszek…

Csendes Utazó II. : Lassú léptek…

Most is az úton haladok lassan,
S őrizve kísérnek még a Nagyok.
Pont úgy, ahogy egykor megfogadtam,
Csak épp most tényleg egyedül vagyok.

Egyedül, aki nem tért még vissza
A legelső belső útja után.
Ki nem a Kút tiszta vizét itta,
És nem eső öntözte homlokán

A régiek egy jelét viseli,
Mert szolgák közül lassan kilépett.
Mégsem tudom azt már elviselni,
Mit ez az Út belőlem kitépett:

Folyton csak a harc hevét áhítom,
Sok barát közt is az ellent keresem.
E vonásomat igazán bánom:
Csak kevesek társaságát keresem.

Az Útról - bár fáj - nem tértem le még,
Egy gondolat őrjít még: Szerelem.
Én jól tudom, hogy még vár fent az ég,
De csak ha Őt is magammal viszem.

Vékony testem gyenge, csontos válla
Nyögi halkan a gondok súlyos terhét.
Kezemet a Vén bilincsbe zárta,
S a sors gúnyosan ölti rám ki nyelvét.

Ez ellen nem tehetek én semmit,
Mert úgy csak a célomat vesztem el,
S két lábam, ami eddig is elvitt,
Most egy gyilkos mocsárban vesztegel.

A Hold mutatja nekem az utat,
Bátorít a Nap, az ég, s a csillagok.
Baráti kéz mind énfelém mutat,
Mégis úgy érzem, egymagam vagyok…

Csendes utazó III. : Első pihenő…

Szép idők jöttek, szép idők mentek…
Látta őket minden emberi szem.
De mit lelkek vándorai zengtek,
Már közülünk is csak én emlékszem.

Fájó napok, hol csak árny segített,
És a hűvös nyugalom csendje várt.
Nappalon pár barát átsegített,
S azt hitték, nekem már semmi sem árt…

Kezek öleltek; kósza szellemek,
Kik olykor velem danásztak néha.
Sorsfonó kezek, figyelő szemek…
S egyik sem volt soha köztük léha.

Testvérem volt, s éltét adta nekem,
Hogy soha semmiben ne lássak kárt.
Lehet nem így volt, s ezt csak képzelem,
Mert tán kezdetben is halálra várt…

Figyelnek rám, szólnak hozzám hallkan,
De beszédük nagy részét nem értem.
Csak nézek rájuk némán, zavarban:
Ők értenek, s csendjüket nem kértem.

Beszélnek tovább, s figyelek rájuk,
Mert életem útját egyengetik,
Féltve őrzöm meg minden szabályuk,
Míg lelkem hozzájuk emelkedik.

Majd egyszer talán megértjük egymást,
Visznek magukkal, hogy el ne vesszek,
Nem hoz a nap új harcot, vad látomást,
S kiket én viszek, mind velünk lesznek…

Szép idők jöttek, szép idők mentek…
Láthatta őket minden kinyílt szem.
Én tudom, egyszer szebbek is lesznek,
Mert jó részét a szívemben viszem…

Csendes utazó IV. : Megújult erővel

A vándor újra a botjához ér,
nincs mese, nagy út, mi még megmaradt…
Ajka a régi időkről mesél,
mert útjával kicsikét elmaradt…

Megemlíti az első társait,
kiknek sorsát vékony testén hordja.
Régen nem látja már az álmait,
de megvan még Napja és a Holdja.

Ott suttog fülébe a virgonc szél,
elmondja csendben, merről miért fúj,
csillagok kórusa vele zenél,
segítik terhét, ha nehéz a súly.

Mocsárban jár, ez volt az otthona,
fel-felsóhajt, ha ismerős a táj,
majd mosolyog, történik még csoda,
csak a kétség néha még rátalál.

Azt a napot szinte most is látja,
mikor kérdés nélkül választ kapott,
tudva jól, ez mind lesz majd sajátja.
Az egyetlen, aki választhatott…

Küzdött másokért is, mindhiába.
Nem értették meg csendes, szűk szavát.
Amit látott, nem mindenki látta,
nem bírta vinni mindőjük baját…

Lába alatt nem hajlik el a fű,
s megint érzi az eső illatát.
A szót hordja, mihez örökké hű,
ez szüli mind a víg percek hadát…

A vándor újra a botjához ér,
pihenten, s vígan már szinte szalad.
Ajka egy kedves ritmusra zenél,
s bár lánca van, lelke mégis szabad…