Van nekem egy könyvem…

Van nekem egy könyvem,
Régi kopott jószág:
Csupa zengő álom,
Csupa szép valóság.

Tízesztendős voltam:
Föléje hajoltam,
Belegyönyörödtem,
Belőle daloltam.

Büszke gyerekségem,
Érző ifjúságom, -
Benne van e könyvben
Egész magyarságom!

Álmodozva hajlok
Mostan is reája:
Áradj a szívembe
Ezerév csodája!

Áradj a szívembe
Örökszép magyarság:
Petőfi, Petőfi –
Szerelem, szabadság!

Igézet fog el egy
Szent emlékezetben –
S áldom az Istent, hogy
Magyarnak születtem…

(Sajó Sándor)

Eger

Kétoldalt halmok, síkra lankadón;
Kékfátylas Bükk fönt észak távolán;
A völgy ölén a liceum s a dóm:
Kövekbe szépült hit és tudomány.

Mint anyakotló kis csibéire,
Apró házakra sok torony vigyáz;
Harangszó leng a tájon messzire,
Egy minaretről néma ősi gyász.

Mint zöld repkény az omló várfalon,
A múlt porából új élet fakad:
Új szőlőtőkék a hegyoldalon,
Új háztetők a régi vár alatt.

Szűk görbe utcák megkopott kövén
Dicsértessékes palócnép tapos;
A nagy piacon, bronzszobor tövén,
Friss málna, édes, gomba, illatos.

Amott a vár: ringatja keblén
Dobó hírét s az alvó Gárdonyit;
Alján a város, mint ifjult remény,
Napfényben fürdik s szépet álmodik…


Jászberény

Kalászos rónán jász nép, ősi fajta,
Fonott kalácsa omlón illatos;
Kanyargó Zagyva: sűrű nád a partja,
Tükrén vén fűzfák árnya ringadoz;
Komoly, nagy templom: ura messzi tájnak,
Hullámzó nép a város főterén:
Ünneplő kedvben ide gyűl vasárnap
A dolgos Jászberény.

- Kadarkás esték jószagú tanyákon
Magyar vidámság áldomásival,
Víg kaszinózás, kedves tréfa-mákony,
Lágy hegedűszó, Palotási-dal:
Így éltem benned, hű Apponyi-város,
Lélekben, földben gazdag televény…
Száz emlék száll rám, sugaras, virágos,-
Szeretlek, Jászberény!

(Sajó Sándor)


Ipolyság

Kék ormok itt már fennsíkká simulnak,
A sík párkánya az Ipolyra lejt;
A párkány szélén, képe messzi multnak,
Kéttornyú templom, patinásra vert;
Drégely felől a hajnal símogatja,
Két méla tornya nyugvó napba néz,
Tövén kis város kedves arculatja:
Kőhíd alatt az Ipoly vize ballag,
A kőhídon túl ligetes hegyaljak,-
S a tájék rajza – kész.

Ráringatom most lelkemet a tájra,
Mint hold a fényét, felhőfátylon át;
Erdőn és utcán bolygok, mint az árva
S jaj! nem lelem már tűnt lábak nyomát.
Egy kicsi ház még dalt zendít szivembe,
De azt is mintha sírból zengené
S hangjában mintha másvilág izenne,-
Ráringatom még lelkemet a tájra
S vén bánatommal megyek, mint az árva,
A temető felé…

(Sajó Sándor)


És mégis, mégis, - hinni kell…

És mégis, mégis, - hinni kell,
Jaj, hinni kell még Valakit,
Ki megterem e csonka földön
Lejerikózni itt e börtön
Halálbafojtó falait, -
Ki tűzcsóvát gyújt itt az éjben
S hatszázezer halott nevében
Dörömböl e süket világra
S míg rettentően szétkiáltja
Egy jobb jövendő szent jogát:
Ó, hinni kell, hogy majd e hangon,
Mint jajveszékre félrevert harangon,
Az Isten lelke harsog át!

E megmohácsolt ég alatt
Nekünk nincs már, csak egy utunk:
Megfujva minden trombitát
Szétzúzni azt a zord falat,
Hogy rádöbbenjen a világ:
Ha kell, így is tudunk!
Míg álmainkba révülünk,
Reményt kérődző magyarok, -
Halálfolyó zúg körülünk
S fekete árral hömpölyögve,
Omlasztva ront az ős rögökre
S mindközelebbre kanyarog…
És mégis, mégis, - hinni kell,
A nagy csodát is hinni kell még, -
De amikor a szörnyű nemlét
Már a fejünkön csapkod át:
Nem égrenéző szemmel állni,
Nem várni, várni, egyre várni, -
Csinálni kell a nagy magyar csodát!

(Sajó Sándor)

Az Ipoly

Lásd, ez itt az Ipoly.
Rétek zöld selymén ezüstszín szalag,
Keskeny, lassú víz, álmos, hallgatag.

Két partján fűzfák állnak álmodón,
Árnyékuk nyúltan reszket a folyón
S a két nagy árnyék majdnem összeér.

A víztükör most ezüstszín-fehér
S az árnyékok még egymást keresik;
De jön majd hajnal, pírban lángolón:
A két bús árnyék átölelkezik
És hidat ver a vérszínű folyón;
Jön majd a Dél s a hídon átrobog,
Északra bődül száz ágyútorok
S ujjongni fognak a völgyek és hegyek…

Add, Istenem, hogy én is ott legyek!

(Sajó Sándor)

A magyar nyelv

Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.
Köszönöm édes anyanyelvem,
Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:
Sasfészket büszke álmaimnak
Szent magyarságom sziklaormán,
Turbékos hangú gerlefészket
Szerelmes lelkem lombos ágán
S hogy örömeim pipacsos mezőit
Pacsirtaszóval zengetted teli…

Ó, boldogító sokszavúság,
Te lélekbűvölő varázs:
Te gordonkázó szomorúság,
Vagy füttyös kedvű vigadás:
Te ezerszínű hangszivárvány
Egy kicsi kerek ég alatt:
Tanultalak egy élet árán
És kincsemmé tanultalak!
Te vagy az áhítat zenéje,
Szerelmes szív ha csillagokba néz
S megcsordulsz, szívből ajkra érve,
Mint édes tiszta méz;
Te vagy a zengő őserő,
Ha keservekből törsz elő,
Mint bús igazság, szent harag,
S e búsan búgó szent kesergőt
Úgy zúgatják itt vizek, erdők,
Hogy magyarul visszhangzanak!

Ó, jártam én is messzi templomot;
Az Isten lelke ott is ott lobog,
De más, de szebb a hangja itt:
Ez árvaságos szűk határon
Jobban megértem és csodálom
A nagy mindenség titkait;
Itt hozzám minden magyarul beszél,
A földi hant, az égi csillag,
Az erdőn átzúgó vihar,
Fűszálra lengő röpke szél…
E hangok édes dallamán,
Még hallom, mit mond boldogult anyám,
S hiszem, mit kiskoromba’ hittem:
Ha ünnephangon szól az isten,
Az ő ajkán is magyar szó lebeg, -
Te zengsz a messzi égvilágon,
Hamupipőkés árvaságom,
Én féltett kincsem, anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy!

(Sajó Sándor)

Nem akarok gyáva csendet
A költő legutolsó verse

Földi ember, bús törvényül,
Vagy ifjan hal, vagy megvénül;
De sohsem túl az elégen,
Míg el nem ég, addig égjen.

Szomorú sors megvénülni,
Még szomorúbb: sutban ülni;
Nem akarok gyáva csendet,
Amíg élek, zúgok-zengek.

Meddig bírom, majd elválik,
Csak azt tudom, mindhalálig;
Csendes ember lesz belőlem,
De csak kint a temetőben.

(Sajó Sándor)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés