Égszínkék és Babvirág

CHRISTOPH MARTIN WIELAND MESÉJE

Babvirág tündér igen-igen szerencsétlen volt. Nem csoda hiszen minden hét öt napján a csúf­nál is rútabb személlyé változott, hogy azután a hátralévő két napon a szerelem istennőjének pompás alakját ölthesse magára. Na persze ez is valami, ez a heti két gyönyörű nap, amennyi­ben jól fel tudja használni őket. Ám amit nyert volna Babvirág a réven, elvesztette a vámon, mégpedig azért, mert amint külseje megváltozott, abban a minutumban vele változtak gondo­latai, megváltozott egész lénye. Az öt, csúnyaságra ítélt napon szelíd volt, gyöngéd, jószívű, tele érzelemmel, egyszóval: szeretetreméltó, amennyiben valaki ilyen ellenszenves, vissza­ta­szító külsővel egyáltalán szeretetreméltó lehet. Ebben az időszakban ő volt a világ legszívé­lye­sebb, legnyájasabb teremtménye, és minden lehetőt elkövetett, hogy valamiféle tudóst, varázslót vagy akár csak egy közönséges halandót is felkutasson, aki nemes gondolkodású, és a testi bájok nélkül is méltányolja ezeket az igazi érdemeket, a szív és a lélek tökéletességét. De sajnos, hol találni ilyen férfiakat - legalábbis ezen a földkerekségen! Ám azért ne kép­zeljük, hogy a kedves, kicsi tündér emiatt kacér nőszemély lett volna. Csupán azért viselkedett így, mert írva vala: eredeti alakját, amely igencsak szemrevaló volt, nem kaphatja vissza addig, míg olyan férfira nem talál, akit csúnyaságával is igaz szerelemre lobbant. Így volt ez megírva a sors könyvében, s erről mindenki tudott, habár még senki ember fia nem olvasta.

Hogy miként szakadt ez a szerencsétlenség szegény Babvirágra, azt bizonyára senki se kérdi, aki kicsit is járatos a tündérek világában. Hát persze hogy az a nyakasság okozta a bajt, ahogy elutasított egy csúf, gonosz, ocsmány varázslót, aki ráadásul hatalmasabb volt a tündérkénél. Az efféle magától értődik, mégis akadnak fajankók, akiknek mindent töviről hegyire el kell mondani, pedig nyomban megharagszanak, ha meg akarjátok szerezni nekik az örömet, hogy kitalálják azt, ami magától értődő.

Miként mondják, a hét két napján elragadóan szép volt Babvirág. Ez alatt a rövid idő alatt mindazzal a vonzerővel és kedvességgel rendelkezett, amivel a szépség meg az ifjúság meg tudja babonázni a lelket, és ha hatalmában állt volna megtartani ugyanazokat az érzelmeket és ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyeket csúnyaságának napjaiban birtokolt, hát akadt volna neki ellenállni képes szív? De mihelyt megszépült, rögtön ostoba, hiú, még dölyfös is lett, egyszóval: kiállhatatlan. Gőgös természete, önfejűsége, ridegsége, mások lefitymálása, gyatra ízlése, érzelmi sivársága, tehát egész lénye messzire taszított tőle mindenkit, akit külleme magához vonzott, s elég volt csak hallani szavát, netán beszédbe elegyedni vele, máris meg­fosztotta a közeledőt mindattól a kedvező véleménytől, amelyet pedig többnyire a különösen szép személyekről alakítunk ki, akikben csalódni oly leverő.

Hogy ismét visszanyerhesse korábbi lényét, annak egyik feltétele volt, hogy sem azoknak, akik szépséges napjaiban könyörögtek hozzá, sem azoknak, akiknek a szívét csúnyaságában is szívesen magához hódította volna, nem lehetett elárulnia: a két alak ugyanaz a személy. Az udvarban (a Tündérkirálynő udvaráról van szó) azt hitték: két Babvirág létezik, egy szép meg egy csúnya. Országnyi nagy ez az udvar, ahol mindent s még annál is többet látni a láthatóból, de éppen ezért megesik, hogy olykor a legszembetűnőbb dolgokat sem látják meg. Így hát telt-múlt az idő, ám senkinek sem tűnt fel, hogy a két Babvirágot egyszerre sohasem lehet látni.

Eközben minden hét öt napján azon bosszankodott a kicsi tündér, hogy éppen azok a szerel­mesek néznek át rajta vagy gúnyolják ki, akik a maradék két napon a világ minden kincsét odaadnák, csak hogy olyan szeretetreméltónak, kedvesnek találják, mint amikor szép és vonzó. Bizony szomorú helyzet! Gyötrődött is Babvirág eleget, még inkább azokon a napo­kon, amikor szép, s nem akkor, amikor csúnya volt. Ebből az következik, hogy még mindig jobb érző lelkülettel, ésszel csúnyának lenni, mint a legeslegszebb libának.

Hát így álltak a dolgok a kedves tündérrel, amikor olyan férfiúval hozta össze a sors, akit egy bizonyos ok miatt ugyanez a szerencsétlenség sújtott. Ifjú herceg volt (ezt ugye könnyű kitalálni), de azt már nem: miért nevezték Égszínkéknek. Talán mert ilyen színű volt a szeme? Talán mert egész nyáron át égszínkék tafotába öltözött, és egy idő után divatba hozta ezt a kelmét? Eredetileg ő is az Adoniszok sorába tartozott; nekik megvolt a kiváltságuk ahhoz, hogy elcsavarják az asszonyok fejét, bár miért, azt igazából maguk se tudják. Mihelyt feltűnik egy ilyen kiváltságos uracs, bizony nem az öreg tündérek az utolsók, akik vadászni kezdenek rájuk, habár meglehetős csekély eredménnyel, így hát már rég ki kellett volna gyógyulniuk effajta gyengeségből, ha hagyná magát kigyógyítani az ember olyan betegségből, amely kedvére való. A legelső tündér, aki megszenvedte Égszínkék kegyetlenségét, azon nyomban bosszút állt. Azt tette, amit a varázsló Babvirággal, mindössze annyi volt a különbség, hogy Égszínkék csak a hét két napján viselte a visszataszító külsőt, a többi ötön megtartotta veleszületett szépségét. Egyébként ugyanúgy járt, mint Babvirág: csúnyán a szellem s a szív összes javát birtokolta, ám amint ismét daliás alakot öltött, odalett az érzékeny lélek, ész, ízlés; oly hideggé, közönyössé vált, akár a faragott szobor, érzelmek nélkül látott, gondol­ko­dás nélkül beszélt, vagyis oly ostoba és alpári lett, hogy amilyen szép volt, annyira elvisel­hetetlen.

Az a két nap, amelyet Égszínkék Magotin néven csúnyán, de fogékony érzelemmel élt le, ugyanaz volt, amelyen Babvirág arra ítéltetett, hogy szép, de közönyös legyen; ellenben Babvirág rútságban és érző szívvel eltöltött öt napján a herceg birtokolta egy szép szobor minden vonzerejét és ridegségét. Hogy a varázslattól megszabaduljon, ebben az utóbbi állapo­tában kellett szerelmet ébresztenie. Ám ami igen bajossá tette a dolgot: a szerelemnek igaznak, a szerelmes hölgynek pedig értelmesnek és párját ritkító jelleműnek kellett lennie. Ebből a szempontból neki aztán még rosszabbul állt a szénája, mint a tündérnek. Mert ha valaki csúnya, még tetszhet lelkének szépségével, de hogy egy értelmes nőszemély bele­szeressen egy érzéketlen piperkőcbe csupán annak külseje miatt, ez majdnem lehetetlen.

Égszínkék és Babvirág sorsának azonosságából még olyasmi is következett, amit nem volt nehéz előre látni. A herceg azon a két napon, amikor Magotin volt, halálosan beleszeretett Babvirágba, aki éppen akkor élte két szép napját, és ilyenkor olyan modortalanul és meg­vetően kezelte a férfit, ahogyan az ilyesfajta jellemtől várni lehetett. De mihelyt elmúlt ez a két nap, a hercegre került a sor. Babvirág öt napon át ismét a világ legrútabb teremtménye lett, a szép Égszínkék pedig alakjával és nevével együtt újra felöltötte dermesztő ridegségét, megvető modorát. Szegény kis tündér hiába meresztgette szemét, hiába sóhajtozott, minél gyöngédebben viselkedett, minél inkább igyekezett tetszeni, annál csúnyább lett.

Ugyanakkor a szép Égszínkék észrevette, hogy a rajongás, melyet kezdetben külseje okozott, alábbhagy. A kacér nők meg az álszentek, akiket elkápráztatott, és kizárólag csak róla beszél­tek, megelégelték ridegségét, udvariatlan közönyét. Egyedül Babvirág tartott ki mellette, igaz, neki nemigen volt más választása. Így legalább megmaradt számára az az öröm, hogy egy­maga lehet a férfi közelében, nincs ott más vetélytársnő, aki tanúja, mily közönyösen bánik vele a herceg, és ez vigasznak nem is olyan kevés. Bár a közöny nem oldódott, de úgy tűnt, nem is növekedett, és már ez is vigasztaló; a szerelem a remény legkisebb jeléből is táplálko­zik, a remény pedig a szerelem legnagyobb varázsa. Ebben a vonatkozásban is Égszínkék járt rosszabbul, amikor rákerült a rútság sora. Babvirágot, noha hódolóit aligha szórakoztatta, egy kis udvar mindig körülvette. A férfiak önimádata szívósabb és konokabb természeti adottság, mint a hölgyeké, és igen-igen hosszú ideig tart, amíg egy szerelmes férfi bevallja önmagának, hogy pórul járt. És ha már türelme fogytán az egyik feladja, rögtön két másik terem ott, ők jobban bíznak érdemeik és adományaik sikerében, és annál tüzetesebben törnek a kalandra, minél több társuk vallott kudarcot előttük. Égszínkék-Magotinnak tehát mindig el kellett szenvednie a megaláztatást, hogy az összes vetélytársa között vele bánnak a legpimaszabbul. Szerencsére volt elegendő esze, és így még mindig jobban járt, mint a többiek, de vajon ettől kevesebb kínt állt-e ki?

Egy olyan mozgalmas udvarban, mint Babvirágé, éppen elég sok új arc tűnt fel; ám Magotin mindegyiket kiböjtölte, a bántások sokasága pedig nemhogy távozásra bírta volna, de még kedvét sem szegte. Kezdetben ügyet sem vetettek rá, de mivel már régóta ott húzta meg magát, végre észrevették. Ugratták is eleget, de ő kitartott. Már-már csodaszámba ment állha­tatos­sága, a dámák beszédtémája lett; el is határozták, hogy együtt éreznek vele, és lehetőleg észre se veszik csúf küllemét, még ha behunyt szemmel is kell fogadniuk a szerencsétlent. Gyanították, valami rendkívüli dolog rejtőzik a háttérben. Ne szaporítsuk a szót: divatba jött, és egy pillanat alatt már nem is volt olyan hölgy az udvarban, aki ne igyekezett volna élni a lehetősséggel, hogy elcsábítsa az Undok Szépségnek ezt az imádóját. Ugyanis Babvirágot a két szép napján jobban ismerték ezen a néven, mint a sajátján.

A történet nem szól arról, hogy Magotin most azt a sok kedvességet, amivel egyszerre elhalmozták, úgy viszonozta volna, ahogy elvárták tőle. Babvirág éppolyan szörnyűségesnek tartotta, amikor folyton-folyvást érte epekedett, mint most, hogy el-elmaradozott, és egyforma szigorral büntette mindkettő miatt; bármely ürügyet felhasznált, csak hogy kínozhassa a férfit.

Meg kell jegyezni, hogy ha egy rút ábrázat divatossá válik, képes rá, hogy tovább maradjon divatban, mint más. Ám a tetszés, amellyel a hölgyeknél találkozik, egy szempillantás alatt szabályos dühvé válik.

Egy bizonyos Confidante nevezetű tündér volt az egyetlen az egész udvarban, aki még szinte nem is váltott szót Magotin herceggel. Confidante tündér legalább ugyanolyan szép volt, mint Babvirág, csak még érzéketlenebb, de tekintettel erre az általánosan ismert erényre, a többi tündér megbocsátotta szépségét. Mivelhogy ez utóbbi éppen nem számít valami jó tulajdon­ságnak, erre való tekintet nélkül nagy bizalommal fordultak hozzá. Senki se bánta meg; ő volt az udvarban a legjobb, legkedvesebb, legártatlanabb teremtmény a tündérek között. Egy teljes napon át mindössze két-három esztelen csínyt és ugyanannyi szeszélyes ötletet lehetett a rovására írni. Ritkaság az ennyire kiegyensúlyozott jellem, hát szerették is ezért játszótársai, méghozzá rendkívüli módon. Így tehát mindenről értesült, amit a többiek Magotin érdemeiről tudtak, mégpedig oly sok mindenről, hogy a nap alatt létező összes baj lánya és szülőanyja, a kíváncsiság végül is azt a gonosz ötletet sugallta neki: csábítsa el védelmezőitől a herceget.

Minden apró zsarnok között, aki egy szépség fejét bitorolja és uralkodik rajta, a kíváncsiság vagy a kotnyelesség (ahogy szívesebben emlegetik) a legkorlátlanabb, noha akad még nem egy hatalmasság, de mihelyt ő szólal meg, elhallgatnak a többiek, parancsként fogadják inté­sét. Confidante tündérnek bármelyik pillanatban alkalma volt beszélni Magotinnal, ugyanis barátnői minduntalan ezernyi apró-cseprő megbízással halmozták el. Eddig mindig csak mások nevében társalgott vele, de most, hogy a maga játszmájába kezdett, a saját számlájára szólt, és korántsem oly burkoltan, hogy a herceg, aki az utóbbi időben nagy tapasztalatokra tett szert az asszonyi szív titkaiban, ne tudta volna kitalálni, amit ki kellett találnia. Sőt még annál többet is kitalált, mindez azt bizonyította: találékony volt.

Confidante csupáncsak kotnyeles volt, ám oly mértékben, hogy ez a kíváncsi kotnyelesség szerelemnek tűnt. Bizalmas barátnői előtt semmi sem maradt titokban, és képzelhetjük, miként fogadták ezt a hűtlenséget. Mindnyájukat érte a sértés, nem lehetett enyhe a bosszú. Vagyis - egyik szót a másikba ne öltsük - szabályos szövetségbe léptek, hogy elválasszák Magotintól, és minderre rettentő buzgalommal törekedtek. Az eredmény: Confidante puszta kíváncsiságból tán csak huszonnégy órát áldozott volna a rémséges küllemű férfira, most becsületbeli ügyet csinált belőle, amint észrevette, hogy erőszakkal meg akarják fosztani tőle.

Ilyen körülmények között mindenki Babvirágot tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy az összeesküvő többi tündérrel együtt bosszút álljon Confidantén. Ismerték a herceg szenvedélyét iránta, és csak egy pillantásába került, hogy a férfit elszakítsa vetélytársnőjétől. Igen ám, de fejtörést okozott, hogyan nyerjék meg az ügynek. Szerelem, kíváncsiság itt szóba se jöhetett, a szép Babvirág egyformán érzéketlen volt mindkettő iránt. Tehát azon fáradoztak, hogy vetélytársnőjével szemben legalább féltékenységet ébresszenek benne.

Igencsak csalódna, aki azt képzelné, hogy egy szép hölgy féltékenységének mindig szerelem az előfeltétele. Éppúgy fakadhat vetélytársnő iránti ellenszenvből, hiúságból, büszkeségből vagy olyan előny óhajtásából, amelyet nem akar ugyan a maga számára kihasználni, de más­nak sem akarja átengedni. Ezt a fajta féltékenységet lehelték a tündérek Babvirág keblébe. Meg is hozta első gyümölcsét, ugyanis úgy elkezdte utálni Confidantét, hogy jobban már kívánni se lehetett. Még nem szerette Magotint, de már különleges kéjjel törekedett rá, hogy a másik kettőt egészen boldogtalannak lássa. Örömöt lelt benne, és szokásává vált, hogy gonosz tréfát űzzön Magotinnal, zavarja beszélgetéseiket, megakadályozza találkáikat. Hol a gyöngéd epekedőt kezdte mímelni, így kecsegtette reménnyel a herceget, elhitetvén: hajlik feléje; hol ismét kétkedésbe, gyötrelembe hajszolta, de mindig abban a pillanatban, amikor az vetély­társnőjének kellemetlenebb már nem is lehetett volna. Azokban a percekben, amikor Magotin láthatta volna Confidantét, föltartotta a férfit, húsz kérdést is intézett hozzá, látszólagos részvéttel hallgatta, és olyasmit színlelt, hogy rejteget valamit a szívében, amit az kezdődő szerelemnek vélhetett; ellenben máskor, ha nem kellett tartania Confidantétól, és amikor Magotin már azt remélte, megkapja a jutalmat a tőle követelt áldozatért, ismét oly ridegen viselkedett, hogy szinte az őrületbe hajszolta. Mindenesetre azonban jóval többször és hosszabb ideig látta a férfit, mint korábban, többször volt vele együtt, na és az lett az egész ko­média vége, hogy ugyanaz a hatás kerítette hatalmába őt is, amelyet Confidante kíváncsi­sága ébresztett föl: oly sokáig játszotta a féltékenyt meg a szerelmest, mígnem komolyan az lett. Így mulat Ámor a mi ármánykodásainkon, minden játszadozásnak ez a vége!

Mihelyt Babvirág tisztába jött helyzetével, nagy fáradsággal igyekezett azt eltitkolni. Igazán megtakaríthatta volna az ilyes fáradozást, mivel az ő esetében semmi mást nem ért el vele, mint hogy titkát még jobban fölfedje. Ezt a fordulatot rövidesen követte a másik: amint Magotint megszerették, enyhülni kezdett a férfi csúnyasága. Olyan lassan ment végbe ez az átalakulás, hogy mások észre se vették, annál inkább megérezte Babvirág szíve, meglátta szeme. Minden egyes alkalommal, amikor újra látta, kedvesebbnek érezte, és éppen ez kellett Magotinnak, hogy valóban és egyre inkább az legyen.

Ez a bontakozó szerelem nem maradhatott titokban a többi tündér előtt. Ők úgy érezték, bosszút álltak Confidantén, és tekintettel Babvirág jellemére, nem kételkedtek benne, hogy rövidesen Magotint is eléri a bosszú. Megfeledkeztek róla, mennyi csodát tud tenni a szerelem, a lélek átalakítására, új érzelmek keltésére is képes.

Mialatt mindez megesett a szép Babvirággal és a csúf Égszínkékkel, a rút Babvirágot is véletlen szerencse érte. Az történt ugyanis, hogy a szép Égszínkéket, amikor egyszer a közeli pagonyban megsétáltatta közönyét meg szemkápráztató szépségét, rablóbanda támadta meg. Könnyű kitalálni: hősünk vitézül védekezett, sok sebet osztott, elűzte azokat, akik még futni tudtak, de ő is sebesülten tért haza, egy nyíl érte a bal kezét. Maga a seb teljesen jelentéktelen lett volna, de szerencsétlenségére mérgezett volt a nyílhegy, a seborvos pedig az ilyenkor szokásos óvatossággal adta tudtul: egyetlen mód van a herceg megmentésére, ha minél előbb sikerül olyan személyt találni, aki elszánja magát, hogy kiszívja a sebből a mérget.

Alighogy nyilatkozott a seborvos, Babvirág könnyárban úszva máris megragadta szerelme kezét, hiába ellenkezett az, nem engedte el, míg minden mérget, amely már behatolhatott a vérbe, ki nem szívott. Hát létezhet oly érzéketlen, akinek ebben a pillanatban nem forrósodik át a szíve? A szerelemnek ez a nemes próbája jobban megrázta a herceget, mint saját életveszélye, könnyes szemmel nézte Babvirágot, de szó nem jött ki torkán. De mennyire ámult-bámult, amikor hirtelen éppen olyan szép lett Babvirág, mint amennyire csúnya volt néhány pillanattal azelőtt! Talán a tett szépsége, vagy amivel nézte: a szerelem szeme alakí­totta ily gyönyörűvé? Vagy mindkettő? Elég az hozzá, megbecsülés, együttérzés meg hála lett úrrá szívén örökre. Attól a pillanattól kezdve, hogy ilyen érzéssel tekintett Babvirága, a lány sem maradt a régi. Rútsága eltűnt, visszanyerte természetes báját; ugyanakkor a férfi gyöngéd­sé­ge szerelemmé teljesedett, egy szempillantás alatt őt látta minden tündér között a leg­szebb­nek, maga pedig a legmelegebb szívű szerelmes lett. A szép Babvirág nem volt már érzéketlen, az érző szívű Babvirág nem volt már rút: Égszínkék nem volt többé Magotin, és Magotin lett a legszeretetreméltóbb herceg. Most ismerték fel egymást ők, akik kettős alakban annyi meg annyi szenvedést okoztak egymásnak. Rövidesen mindenki megtudta az eseményt, és mindenki erősködött, hogy ő már régen észrevette a dolgot, habár azelőtt az égvilágon senkinek még az eszébe se jutott.

A Tündérkirálynőnek, aki eddig nem avatkozott az ügybe, nem maradt más hátra, mint föltenni a koronát a szerelmesek kívánságára, örökre egyesítette őket. Babvirág megosztotta halhatatlanságát Égszínkékkel, és még most is olyan boldogok, mintha életük mindegyik napja szerelmük első napja lenne.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés