A Három Narancs Szerelme

FRANCIA MESE

Élt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy okos, ügyes fia.

Egyszer a királyfi az udvaron labdázott a pajtásaival. Arra jött egy öregasszony, kezében üveg, az üvegben olaj. A királyfi véletlenül úgy hajította a labdát, hogy az üveget kiverte az öreg­asszony kezéből. Jól nevelt királyfi volt, tudta, mi az illendőség, odament hát az öregasszony­hoz bocsánatot kérni. De az öregasszony nem bocsátott meg, hanem nagy mérgesen így szólt:

- Tudd meg, királyfi, addig nem leszel boldog, amíg meg nem leled a Három Narancs Szerelmét!

Elszomorodott a királyfi, úgy elszomorodott, hogy naphosszat nem beszélt, naphosszat nem evett. Beszéd helyett, evés helyett azon gondolkozott éjjel-nappal, miképpen találhatná meg a Három Narancs Szerelmét. Felséges szülei nem akarták elengedni, de mikor látták, mint búsul, kornyadozik, beleegyeztek, hadd induljon útnak.

Feltarisznyált a királyfi, maga mellé vette két hűséges szolgáját, s nekivágott az országútnak déli irányban. Hónapokon, éveken át mentek, mendegéltek pusztákon, sivatagokon keresztül, és szenvedtek éhségtől, szenvedtek szomjúságtól. Mikor már jártányi erejük is alig maradt, megpillantottak egy nyomorú viskót, s bekopogtattak, hogy menedéket kérjenek. Bizony sokáig kellett kopogtatniok, míg egy ősz öregasszony kinyitotta az ajtót, s megkérdezte tőlük, ugyan bizony mit akarnak.

- Szállást kérünk - felelt a királyfi -, a Három Narancs Szerelmét keressük, elfáradtunk, szeretnénk megpihenni.

- Ó, ti boldogtalanok! - kiáltott föl az ősz öregasszony. - Ha fiam, a Déli Szél meglát benne­teket, végetek van. De azért gyertek csak be.

Az ősz öregasszony egy óriási teknőre mutatott, s intett, hogy bújjanak be alája. Alig helyez­kedtek el a teknő alatt, hatalmas suhogást hallanak: a Déli Szél közeledett. S ahogy közeledett, porfelhőt hengergetett maga előtt, s ez a porfelhő mindent elhervasztott, mindent kiszikkasz­tott, amit útjában talált. Aztán kinyílt az ajtó, a szoba megtelt forrósággal, s belépett a Déli Szél.

- Édesanyám, édesanyám, pecsenyeszagot érzek - mondta.

- Jól érzed, fiam - felelte az anyja -, birkát sütöttem neked vacsorára, annak a szagát érzed.

- Hozd már, mert ehetnék - mondta a Déli Szél.

Mikor a Déli Szél az utolsó falásig fölfalta a birkát, megkérdezte tőle az anyja:

- Éhes vagy-e még, fiam?

- Köszönöm, anyám, jóllaktam - felelt a Déli Szél. - No hát akkor tudd meg, hogy három vándor van itt, a Három Narancs Szerelmét keresik!

- Ó, a boldogtalanok! Vezesd elém őket.

Az ősz öregasszony beszólt a teknő alá, hogy most már kijöhetnek. Ki is jöttek, s a királyfi tüstént elbeszélte, miért ment világgá, hogy a Három Narancs Szerelmét megkeresse.

- Ó, ti bolondok, nem tudjátok, mibe fogtatok! - mondta a Déli Szél. - De elvégre a ti dolgotok... Egy tanácsot mindenképpen adok. Vigyetek magatokkal zsírt és olajat.

- Mi végből? - kérdezte a királyfi.

- Annak idején megtudjátok.

Azzal a Déli Szél a szobájába indult, hogy lefeküdjék. Lefeküdt a három vándor is. Másnap reggel fölébredtek, s pihenten, jó erőben tovább folytatták útjukat keletnek. Hónapokon, éveken át mentek, mendegéltek, kis erdőn át, nagy erdőn át. Mikor már jártányi erejük is alig maradt, megpillantottak egy nyomorú viskót. Bekopogtattak, hogy szállást kérjenek. Ősz öregasszony nyitotta ki az ajtót.

- Mit kívántok? - kérdezte tőlük.

- Fáradtak vagyunk, szállást kérünk - mondta a királyfi.

- Mi járatban vagytok erre?

- A Három Narancs Szerelmét keressük - felelt a királyfi.

- Ó, ti boldogtalanok! - kiáltott föl az ősz öregasszony. - Ha fiam, a Keleti Szél itt lel benneteket, végetek van! De azért csak gyertek beljebb.

Mikor már bent voltak, az ősz öregasszony a kemencére mutatott, hogy abban bújjanak el. Alig helyezkedtek el a kemencében, iszonytató süvöltést hallanak: a Keleti Szél közeledett. S ahogy közeledett, mindent felforgatott, megkavart, összetört, ami csak útjába esett. Aztán kinyílt az ajtó, friss levegő tört be a szobába, port, piszkot, hamut, mindent kisodort.

- Édesanyám, édesanyám, pecsenyeszagot érzek - mondta.

- Jól érzed, fiam - felelt az anyja -, borjút sütöttem neked vacsorára, annak az illata csiklandja az orrodat.

- Hozd már, mert ehetnék - mondta a Keleti Szél.

Mikor a Keleti Szél az utolsó harapásig fölfalta a sült borjút, megkérdezte tőle az anyja:

- Éhes vagy-e még, fiam?

- Köszönöm, anyám, jóllaktam - felelt a Keleti Szél.

- No hát akkor tudd meg, hogy három vándor van itt, a Három Narancs Szerelmét keresik.

- Ó, a boldogtalanok! Vezesd elém őket.

Beszól az ősz öregasszony a kemencébe, hogy most kijöhetnek. Kijön a királyfi meg a két társa. A királyfi elmondta a történetét. A Keleti Szél pedig így szólt hozzá:

- Ó, ti bolondok, nem tudjátok, mibe fogtatok! De elvégre a ti dolgotok... Egy tanácsot mindenképpen adok. Vigyetek magatokkal makkot és kenyeret.

- Mi végből? - kérdezte a királyfi.

- Majd megtudjátok annak idején.

Azzal a Keleti Szél a szobájába indult, hogy lefeküdjék.

Lefeküdt a három vándor is. Másnap reggel jó erőben, pihenten ébredtek, s tovább folytatták útjukat. Most északnak mentek. Hónapokon át, éveken át mentek, mendegéltek, bokáig hóban, aztán térdig hóban. Mikor már kötésig süllyedtek a hóba, s majd megvette őket a hideg, megpillantottak egy nyomorult viskót. Bekopogtattak, hogy szállás kérjenek. Ősz öregasszony nyitotta ki az ajtót, s megkérdezte tőlük:

- Mit kívántok?

- Fáradtak vagyunk, fázunk, szállást kérünk - mondta a királyfi.

- Mi járatban vagytok?

- A Három Narancs Szerelmét keressük.

- Ó, ti boldogtalanok! - kiáltott föl az ősz öregasszony. - Ha fiam, az Északi Szél itt lel benneteket, végetek van! De azért kerüljetek beljebb.

Mikor már bent voltak, az ősz öregasszony a kamrára mutatott, hogy ott bújjanak el. Alig helyezkedtek el a kamrában, félelmetes sivítást hallanak: az Északi Szél közeledett. S ahogy közeledett, hófelhőket görgetett maga előtt, s amerre elhaladt, minden csonttá fagyott nyomában. Aztán kinyílt az ajtó, hó meg hideg áramlott be, s ahány ablaka volt a kunyhónak, jégvirágok lepték be tüstént.

- Édesanyám, édesanyám, pecsenyeszagot érzek - mondta az Északi Szél.

- Jól érzed, fiam - felelt az anyja -, ökröt sütöttem neked vacsorára, annak az illata csiklandja az orrodat.

- Hozd már, mert ehetnék - mondta az Északi Szél.

Mikor az Északi Szél a sült ökör valamennyi csontját leszopogatta már, megkérdezte tőle az anyja:

- Éhes vagy-e még, fiam?

- Köszönöm, anyám, jóllaktam - felelt az Északi Szél.

- No hát akkor tudd meg, hogy három vándor van itt, a Három Narancs Szerelmét keresik.

- Ó, a boldogtalanok! Vezesd elém őket.

Beszól az öregasszony a kamrába, hogy már kijöhetnek. Kijön a királyfi, meg a két társa. A királyfi elmondja a történetét. Az Északi Szél pedig így szól hozzá:

- Ó, ti bolondok, nem tudjátok, mibe fogtatok! De elvégre a ti dolgotok... Egy tanácsot min­den­képpen adok. Vigyetek magatokkal seprűt és kötelet, de főleg fésűt, ha kedves az életetek.

- Mi végből? - tudakolta a királyfi.

- Majd megtudjátok annak idején.

Azzal az Északi Szél a szobájába indult, hogy lefeküdjék.

Lefeküdt a három vándor is. Másnap reggel jó erőben, pihenten ébredtek, s tovább folytatták útjukat. Most nyugatnak tartottak. Hónapokon át, éveken át mentek, mendegéltek elhagyatott csatatereken, lerombolt várak között, s teremtett lélekkel nem találkoztak. Már úgy érezték, meg­halnak, amikor a sötét éjszakában észrevettek egy palotát, amelynek világ égett vala­mennyi ablakában.

- No - mondta a királyfi -, most lenyugszunk, s reggel megpróbálunk bemenni a palotába. Azt hiszem, végére értünk vándorutunknak.

Reggel csakugyan elindultak a palota felé. Sokáig kanyarogtak erre-arra, amíg megtalálták. Miután körüljárták, látták, hogy egyetlen kapuja van csupán a palotának, az meg olyan rozsdás, hogy hiába iparkodtak, nem bírták kinyitni. Akkor a királyfinak hirtelen eszébe jutott a Déli Szél tanácsa, hogy olajat, zsírt hozzon magával az útra. Munkához láttak azon nyom­ban, a zárt jól megolajozták, a kapu sarkát meg bekenték zsírral. Dolgoztak egy órát, talán kettőt is, de nemhiába, mert egyszer csak a kapu kitárult magától.

Alig léptek hármat-négyet, máris a palota udvarán voltak. Még körül sem néztek, hát látják, hogy egy falka kutya rohan feléjük vérszomjasan, hogy ízekre szaggassa mindnyájukat. Szerencsére a királyfi visszaemlékezett a Keleti Szél tanácsára, hogy kenyeret meg makkot hozzanak magukkal. Kenyeret adtak a kutyáknak, mire azok enni kezdtek, s nem bántották őket.

De a békét nem sokáig élvezhették, mert még meg sem szabadultak az éhes kutyáktól, óriási éhes disznók rohantak rájuk vad röfögéssel. De mikor makkot dobtak nekik, megnyugodtak a disznók is. Ők meg továbbmentek a következő udvarba.

Ott olyasmit láttak, amit ritkán láthat halandó ember. Az udvaron óriási kutak állottak, s az óriási kutakból asszonyóriások húzták a vizet, mégpedig a hajukkal. Mikor meglátták a három vándort, a kútba akarták őket dobni. Meg is tették volna, ha a királyfinak eszébe nem jut az Északi Szél tanácsa, hogy kötél, seprű nélkül útnak ne induljanak. Bizony jó tanács volt, mert mikor kötelet adott az asszonyóriásoknak, hogy a vizet azzal húzzák, mindjárt hálálkodni kezdett mindahány, s továbbmehettek békén.

Tovább megint csak asszonyok dolgoztak, kézzel kotorták ki a hamut a kemencéből. Mikor a három vándort meglátták, tüstént feléjük indultak, hogy a kemencébe vessék őket. De hogy mindegyik kapott egy-egy seprűt, vígan söprögetni kezdtek, s hagyták őket továbbmenni.

Távolabb a három vándor egy lépcsőt talált. Olyan piszkos, olyan poros volt, hogy a fokai már nem is látszottak. Egy seprűjük maradt még, azzal megtisztogatták a lépcsőt, s csak akkor hágtak rá, amikor már egészen tiszta lett.

A lépcső tetején ajtó állott. Kinyitották, beléptek a szobába, hát egy időtlen vénasszonyt láttak, kinek fehér haja földig ért, s ránézni is rosszulesett, olyan piszkos volt.

- Elő a fésűkkel! - parancsolta a királyfi.

Az időtlen vénasszony száz éve nem aludt már, annyira viszketett a feje. De most, hogy megfésülték, úgy megkönnyebbült, hogy szundikálni kezdett azon nyomban.

Gondolta a királyfi, hogy ha keresni kell valahol, akkor ezen a helyen kell keresni. Körül­nézett hát, nemsokára észre is vett egy szekrényen három gyönyörű narancsot. Nem habozott egy percig sem, fölkapta a három narancsot, s futásnak eredt, utána a két szolga.

A nagy rohanásra fölébredt az időtlen vénasszony, s kiabálni kezdett csúnya, rekedt hangon:

- Vesd le őket, lépcső, vesd le őket, lépcső!

Mire a lépcső úgy válaszolt:

- Dehogy vetem, miért vetném le őket, te soha le nem sepertél, ők tisztára sepertek. Hadd menjenek tovább!

A vénasszony tovább kiáltozott:

- Asszonyok, asszonyok, kemencetisztító asszonyok, dobjátok őket a kemencébe!

Mire az asszonyok így válaszoltak:

- Dehogy dobjuk, miért dobnánk őket, te soha seprűt nem adtál nekünk, ők mindannyiunknak adtak egyet-egyet. Hadd menjenek tovább.

A vénasszony tovább kiáltozott:

- Asszonyok, asszonyok, vízhúzó asszonyok, dobjátok a kútba őket!

Mire az asszonyok így válaszoltak:

- Dehogy dobjuk, miért dobnánk őket, te soha kötelet nem adtál, hogy a vizet felhúzzuk, ők adtak nekünk kötelet. Hadd menjenek tovább!

A vénasszony tovább kiáltozott:

- Disznók, disznók, faljátok fel őket!

Mire a disznók így válaszoltak:

- Miért falnánk, nem faljuk fel őket, te soha makkot nem adtál, ők makkal kedveskedtek. Hadd menjenek tovább!

A vénasszony tovább kiáltozott:

- Kutyák, kutyák, húzzátok le őket!

Mire a kutyák így válaszoltak:

- Miért húznánk, nem húzzuk le őket, te soha kenyeret nem adtál, ők kenyeret hoztak nékünk. Hadd menjenek tovább!

A vénasszony tovább kiáltozott:

- Kapu, kapu, zárulj be előttük!

Mire a kapu így válaszolt:

- Miért zárulnék be, nem zárulok be, te soha nem zsíroztál, nem olajoztál, ők meg megzsíroz­tak, megolajoztak engem. Hadd menjenek tovább!

Így hát a királyfi meg két szolgája szerencsésen kiért a palotából. Odakünt körülnéztek, aztán elindultak hazafelé. Miután jó darabot mentek, a királyfit furdalni kezdte a kíváncsiság. Így gondolkozott magában: a három narancs megvan, de hol lehet a Három Narancs Szerelme? Hogy megtudja, fölbontotta az egyik narancsot. Abban a szempillantásban egy gyönyörű lány ugrott ki belőle.

- Adj innom, adj innom, én édes szerelmem - mondta a narancsból kélt lány.

- Én édesem, én édesem, nincs egy korty vizem sem - felelt a királyfi.

- Akkor szomjan halok, én édes szerelmem - mondta a lány, s holtan esett a földre.

A királyfi nagyon elszomorodott; elbúcsúzott a szép leánytól, eltemette tisztességgel, aztán tovább folytatta útját. Miután megint mentek egy ideig, úgy gondolta, megbontja a második narancsot. Az első lány inni kért, úgy számított, hogy a második bizonyára éhes lesz, gondos­kodott hát bőségesen ételről. Alig bontotta ki a narancsot, még gyönyörűbb lány szökkent ki belőle.

- Adj innom, adj innom, én édes szerelmem - mondta a narancsból kélt lány.

- Én édesem, én édesem, nincs egy korty vizem sem - felelte a királyfi.

- Akkor szomjan halok, én édes szerelmem - sóhajtott a lány, és holtan esett a földre.

Elszomorodott mélyen a királyfi, aztán elbúcsúzott a lánytól, tisztességgel eltemette, majd tovább folytatta útját. Most azonban eltökélte, hogy a harmadik narancsot csak víz mellett bontja ki. Nemsokára egy forrás mellé értek. A királyfi telimerítette a kalapját vízzel, aztán kibontotta a harmadik narancsot. Kiszökkent egy lány, aki a másik kettőnél is sokkalta szebb volt.

- Adj innom, adj innom, én édes szerelmem - mondta a narancsból kélt lány.

- Én édes szerelmem, forrásvizet adok - felelt a királyfi.

Megitta a lány a vizet egy hajtásra, aztán így szólt:

- Veled megyek, én édes szerelmem.

Megörült a királyfi erősen. A lányon csak ing volt, mikor kiugrott a narancsból, a királyfi ráterítette a köpenyét, aztán a lányt maga mögé ültette a nyeregbe, s tovább rótta útját. Ment, mendegélt hónapokon keresztül, hegyeket mászott meg, tengereken kelt át, s egy napon egy hatalmas birodalomba érkezett. Ennek a birodalomnak a királya jó barátságban volt a királyfi apjával, meglátogatta tehát, és elmondta neki a történetét. Nem jól tette, hogy elmondta, mert ennek a királynak volt egy lánya, s a lányát már születésekor a királyfinak szánta feleségül. Szólt hát a lányának, hogy rejtőzzék el. A királyfinak pedig azt mondta a király, hogy nem volna illendő, ha a Három Narancs Szerelmét kopott köpönyegben vinné felséges atyja palotájába. Inkább hagyja itt a Három Narancs Szerelmét az ő gondjára, maga menjen haza, s térjen vissza drága ezüst- meg aranyruhákkal. A királyfi úgy gondolta, hogy így csakugyan illendőbb lesz, s nagy búsan lóra szállt, hogy hazamenjen.

Alig ment el a királyfi, a király előhívta rejtekéből a lányát, s így szólt hozzá:

- Menj, lányom, a Három Narancs Szerelméhez, figyeld meg jól, mit hogyan tesz, hogy ideje jöttén, te léphess a helyébe.

Egy napon a király leánya a Három Narancs Szerelmének aranyhaját fésülgette. Ahogy fésülte, egy varázstűt nagy hirtelen a nyakába szúrt.

- Három Narancs Szerelme, változzál galambbá!

Azon nyomban a Három Narancs Szerelme galambbá változott, és sebesen elröpült. Mikor pedig a királyfi visszajött, a királylány úgy fogadta, mintha ő volna a Három Narancs Szerelme.

- Mi történt veled? - kérdezte a királyfi. - Hiszen a hajad vörös, az arcod szeplős, nem ilyen voltál, mikor elbúcsúztunk.

- Ne aggódj, királyfi - felelt a király leánya -, a nap, a szél, az eső meg a hosszú utazás szórta teli szeplővel az arcom, s a hajam is attól vált vörössé. De ha feleségül vettél, megint olyan szép leszek, mint azelőtt voltam.

A királyfi hazavitte a királylányt édesapja birodalmába. Mindenki elcsodálkozott, hogy annyit szenvedett, annyi viszontagságon ment keresztül csak azért, hogy ilyen csúnya asszonyt hozzon haza. Ezért bizony kár volt annyit vesződnie, ilyet itthon is kaphatott volna.

Már kitűzték az esküvő napját, hozzákezdtek az előkészületekhez is, amikor a szakács egy éjszaka hangot hallott. A hang ezt mondta:

Szakács, szakács,
fordítsd meg a pecsenyét,
mert ha a pecsenye odaég,
nem eszi meg a királyfi semmiképp.

Néz ide a szakács, néz oda, végtére is egy galambot vesz észre a kürtőben. Jelenti a királyfinak, a királyfi parancsot ad, hogy a galambot fogják el. De hiába próbálják a nemes urak, hiába az udvari vadászok, a galamb mindenkinek túljár az eszén.

Akkor a királyfi gondolt egyet, s kikönyökölt a palota ablakába. Nem sokáig könyökölt, egyszer csak szárnysuhogást hall. Hát a galamb az, odarepül szépen a kezére, s burukkolva nyújtja a nyakát simogatásra. A királyfi simogatta, simogatta, aztán egyszer csak megakadt a tenyere valamiben. Odanyúl, hát egy tűnek a gombja. Kihúzza. Abban a szempillantásban a galamb megrázkódik, s a Három Narancs Szerelme áll a királyfi előtt. Megörült a királyfi, megörült a Három Narancs Szerelme.

Mikor a királyfi megtudta, hogy bánt a csúf királylány az ő édes szerelmével, szép meny­asszonyával, maga elé parancsolta az ország legrútabb hét vénasszonyát, mindegyiknek seprűt adott a kezébe, s rájuk szólt, hogy addig seprűzzék a csúf királylányt, amíg vissza nem ment az apjához. Úgy is történt. De a király megharagudott, hogy király barátjának a fia így csúffá tette a lányát, s rögtön háborút üzent.

A királyfi feleségül vette a Három Narancs Szerelmét, de hiába vette feleségül, nem lehetett boldog mellette, mert háborúba kellett mennie. Száz évig egyfolytában háborúzott, s azóta is háborúzik, hacsak meg nem halt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés