„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes.
Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy.
Az ember végül megadja magát.
De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan!
Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít.
Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!
Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.
Minden más elmúlhat - és el is múlik.
A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.
De a szeretet el nem múlhat-megmarad.
Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”






"Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod
Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod ölelését s csókjait,
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,
Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,
Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!"






Egy nehéz, komoly szó. Szerintem rosszul cseng, ha én mondom ki...szerinted is, nem? Annyira más ha te mondod. Érzem, hogy áthat, felmelegít, és arra késztet, hogy én is mondjam. De nem mondom. Hiszen úgy is tudod, hogy én is szeretlek. De talán neked is olyan jól esne, mint nekem? Hát, talán magadtól is rájössz. Hogy honnan? Hát azt nem tudom. Még nem mondtam neked ezt a bűvös szót. Ha nekem kell kimondanom, az már teljesen más.

Félek, hogy ha kiejtem, akkor már kinyíltam előtted, akkor már teljesen ismersz, akkor már nem lehet titkom előtted. Ez a szó már egy kötelességet is jelent? Nem, nem jelenthet azt...Nem jelentheti azt, hogy akkor én gyengének tűnök a szemedben, ugye? Megalázottnak? Nem, annak semmiképp sem...De akkor miért nem jön ki a számon egyszer sem? Pedig én tényleg szeretlek. Szeretem, hogy mindig mellettem vagy, szeretem, hogy figyelsz rám, és szeretem, ha azt mondod, hogy szeretsz. Vajon mondjam azt neked, hogy szeretlek? De mikor mondjam? Amikor átölelsz? Nem, akkor az olyan, mintha azt akarnám hogy tovább ölelj. De persze akarnám is, na de mégis, ennyi elég mára. Esetleg amikor szembe nézel velem? Nem, akkor zavarbaejtő... És hányszor mondjam neked? Ha túl sokszor mondom, akkor felületessé válik. Ha kevésszer, az meg egyértelmű, hogy nem elég. Létezik itt egyáltalán valami középút? Nem hiszem. De ha egyáltalán nem mondom? Hiszen úgyis tudod...
Egyetlen egy szó. Egy szavat annyira könnyű kiejteni. Mond azt, hogy Pillangó. Jó! Mond azt, hogy kék az ég! Remek! Mond azt, hogy szeretlek. Hogy mit?! Miért hoz elő ez a szó annyi más érzést? Miért kell egy szónak ilyen összetettnek lennie? Lehet hogy egy szóval mégis ki lehet fejezni az érzéseinket?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés